avagy egy merénylet krónikája.

Nem is oly rég, egy szép reggel azzal a furcsa gondolattal keltem ki az ágyból, hogy feltétlenül meg kell néznem a Sakál napja című thrillerklasszikust, jelen írás tárgyát. Egyrészt azért, mert még nem láttam, csak néhány részletet belőle még boldogult süldő koromban, de a mai napig élénken emlékszek rájuk; másrészt azért, mert a szintén mostanában megtekintett Bourne-trilógia (gyors számvetés: első rész 10/9, második 10/8, harmadik 10/10, az akciójelenetek odabasznak) újfent ráirányította figyelmemet a hetvenes-nyolcvanas évek európai kém-, és hajszafilmjeire, kedvenc amnéziás titkosügynökünk nyilvánvaló előképeire. Eme előzmények közül is kiemelkedik a Sakál napja, a fentebb említett alműfajok origója, a filmtörténet egyik legjobb thrillere.

Az akkor 66 éves Zinemann jópár filmmel (Most és Mindörökké, Délidő) és 4 oscar-díjjal a háta megett forgatta le ezt a filmjét Frederic Forsyth bestselleréből. Nem vagyok annyira nagy szakértő, így ha hibás az elgondolásom, akkor mea culpa és sűrű bocsánatkérés, de a korabeli közönség számára szerintem hihetetlenül újnak hathatott a film szerkezete, és különösképp a forradalmi vágástechnika, ahogy gyors iramban váltogatnak a Sakál előkészületei, a több fronton zajló nyomozás között és az OAS emberének ravasz beépülése között, mindez nyakonöntve dokumentarista stílussal (rengeteg eredeti helyszín),és szinte nullára redukált zenei aláfestéssel. A film döbbenetes részletességgel mutatja be a merénylet megtervezését és a Sakál utáni hajszát, és külöm öröm, hogy Zinnemann a Sakál ellenpólusakánt ugyan a hajsza középpontjába álllít egy tehetséges nyomozót, de mégsem az ő egyszemélyes rejtvényeként tálalja a nyomozást, ahol az összes többi rendőr csupán személyiség nélküli statiszta, hanem igazi csapatmunkaként: látjuk a teljes apparátus működését, ahogy kétségbeesetten vetik magukat minden egyes nyom után, az együttműködést a többi ország rendőrségével ... nem is ragozom tovább. Fantasztikus, mintha dokumentumfilmet néznénk. Mindezt megkoronázza a végkifejlet dialógus és zene nélküli utolsó 10 perce, a feszültségkeltés magasiskolája. Van suspense rendesen.

Essék szó a színészi alakításokról is. Az összes szereplő a helyén van, a két központi karakter alakítása zseniális. Michael Lonsdale (a Moonraker főgonosza) hiteles  mint gondterhelt nyomozó, Edward Fox pedig ... élete legjobb szerepe, valószínűleg azóta is Sakálnak szólítják a barátai. Szerep és szereplő tökéletesen egymásra talált, pedig Zinnemann állítólag azért választotta a szerepre, mert egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy az ember egy profi gyilkost elképzel. Bejött neki a casting, Edward Fox abszolút hiteles gyilkosként; egyszerre sármos úriember és jéghideg, kegyetlen profi, a filmtörténet egyik legemlékezetesebb antihőse.

Összegzés: látni kell, nincs mese.

Értékelés: 10/10

(a filmnek remakeje is készült, bár az eredeti történetet alaposan átvariálták, új karakterekkel egészítették ki. Jellemzői: összecsapott forgatókönyv, gyenge rendezés, botrányosan rossz alakítások, sok-sok ásítás és Bruce Willis röhejes parókákban.)